Fikciók az életemből. Vagy a tiédből.
2012. január 1., vasárnap
Ha borzongást akarsz, öltözz úgy! Ha katarzist akarsz, viselkedj úgy! Ha újra érezni akarod a futkosást a hátadon, fantáziálj ő róla, ahogy a legelején is tetted! Vágyjál ő rá, akard megszerezni - nő vagy, nagybetűs, menni fog.
Ha nem ért téged? Figyelj rá és segítsd benne! Ha te nem érted őt? A
titok: sose feltételezz rosszat a gondolatai mögött!Ha többet akarsz, fogadd el, hogy cserébe mindig nehezedik! Viszont, ha csak ugyanennyit szeretnél, mint most, akkor megbuksz (ha kevesebbet, szintén). Vagy pusztán mást akarsz? Talán túl nehéz, nem bírod? És mással máshogy lenne, könnyebb volna? Ezt tudod is? Mert az ember elméletben mindent tud. Ez most mindenesetre eléggé nyűg. Itt sehol egy rózsaszín felhő, elhiszem. De az okát is tudod? Vagy csak a tüneteket érzed? A miérteket keresd...
Persze ha szimplán férfit akarsz magad mellett, lehetsz mindig szimplán nő.
Viszont ha társra is vágysz benne, akkor legyél te is az, és ezt ne féld akarni! Teljesedj ki! Ne felejtsd, te leszel a gyermekeid anyja!
Ha fáradsz, érdemes körülnézned, mindig lehet miben erőt találni: a szerencsétlenebbekben és a szerencsésebbekben, azokban, akik előtted jártak és azokban is, akik tőled várnak példát.
Belőled csak egy van.
Szóval, ha úgy gondolod, várd haza fehérneműben, várd zenével, gyertyákkal, de legfőképpen várd őt, az ő gondolatától nedvesen...
2011. december 27., kedd
Fiatal lány, de már nem gyerek, amit onnan lehet tudni, hogy már rég nem álmodott. Úgy értve, ébren nem. Az ifjonti képzelet egy mesteri illuzionista: álomutazás, álomlakás, álomállás, álomférfi. Aztán szép lassan eltűnik a fehér ló, a feneketlen pénztárca, és marad a nagy Közepes. Hogy pont az álom miért alkuszik meg, azt nem tudom, de megalkuszik. Kár, félni a kudarctól eleve kudarc.
És ő most ott áll x évesen, várva, hogy a közepes dolgok valóra váljanak. És persze azok valóra is válnak, mert tudat alatt úgy alakít mindent. Az agyunk már csak ilyen. És igen, ennyi erővel nagyot is gondolhatna, az ugyanúgy sikerülne, de ő már nem gyerek. Mi mindig felnövünk, megvilágosodunk, és nagy tudással beállunk középre. Hülyék vagyunk, de az legalább bejön.
2011. december 15., csütörtök
Tavaly ilyenkor fát hordott a nagyszülőknek, vicceket mesélt, tett-vett a fészerben. Jövőre a gyerekekkel barkácsol majd, megtanítja őket síelni és velük is sokat nevet. Idén viszont semmi ilyesmi. Mostanában csak bemegy dolgozni, nyolc-tíz órával később pedig haza. Ennyi.
A hullámot nem szokás úgy felfogni, hogy egyszer fent, egyszer még feljebb. Nem, az ember szerint lent is kell lenni, mert magából indul ki. Számára csak így kerek.
Érdekes, mert hullámhegy vagy hullámvölgy, a vízszint nem változik.
2011. december 4., vasárnap
Enyhén ködös november ülte meg a Gellért-hegyet. A lány a kutyával egy kőfal mellett állt. Nem mozdult, nem beszélt, csak állt - állt és nézett maga elé. Szeretett egy férfit, aki másként szerette viszont.
Ittasan forgolódtak a velencei nyár tömegében. Az igazi jó bor józan részegségével. Mindenkit kizárva egy privát, kétszemélyes, szerelmes bábjátékot rögtönöztek. Önmagukat mozgatták, szemmel nem látható zsinórokon.
A férfi viszontszerette, már amennyire képes volt szeretni, mert arra soha nem tanították meg. Őt nagyon szerették, ám az örökbefogadó szülők önző ragaszkodásával. Gyengédség helyett gyengeség vette körül, az elvesztéstől való félelem. Ahol felnőtt, a nappali közepén terpeszkedett egy hatalmas bársony fotel, amibe csak ő ülhetett bele.
A lány nem tudott a fotelről, a nevelőszülőkről is csak annyit, amit elmesélt neki. Őt ismerte, amennyire engedte neki - például ott, Észak-Olaszországban, a felületes forgatagban. Ott tényleg követték a másik mozdulatait, hangulatát, fesztelenül engedelmeskedtek egymás parancsoló illatának. Távol voltak mindentől, meseország felnőtt meséi közt. Kénes gyógyvízben az elkerülhetetlen beteljesületlenség ellen, ami viszont csak még jobban körülfonta őket, és nem eresztett.
Eleresztette a pórázt, a vizsla hálásan vakkantott, hol eltűnt a nyálkás bokrok között, hol előugrált onnan. Utána hazamentek, ahol a férje már főzte a levest.
2011. július 23., szombat
Ha okos vagy, az nem elég. Ha ismered magad - mondjuk egy acélos 90%-ban -, az sem elég. Ha a nőket ismered majdnem ugyanilyen jól, az sem, és ha egy konkrét - vagy a konkrét - nőt, az sem.
Mert akármit mindig eljön az az eset, amikor egyszerűen tanácstalan vagy. És ne félj, nem csak egy lesz.
De tényleg, mit csinálj? Először megkérdezel barátokat, rokonokat, esetleg kevésbé ismerősöket, akiknek valamiért mégis bízol az értékítéleteiben. Azonban a dolog szépsége, hogy ezek után ugyanúgy neked kell cselekedned, és ugyanúgy meglőve érzed magad. Nagyon ritkán érkezik külső megoldás, ne is számolj vele.
A legtöbbször nincs is sok probléma, ellenben az a néhány nagyon makacs és kérlelhetetlen. Szeszélyes hullámokban tör fel. Először még váratlanul ért, idővel egyre jobban hozzászoksz a felbukkanásához, de igazán elfogadni sosem tudod - különben nem valódi probléma lenne.
Hogy mit tegyél?
Nyelj, bazmeg, amíg már tovább nem tudsz nyelni! És csak megnyugtatásképp: ez sem megoldás. Én sem tőled kapok, te sem tőlem kapsz. Sajnálom.
2011. május 3., kedd
Kedves Isten!
Ne haragudj, hogy írok, de valamit nem értek. Miért kellett megtiltanod az almát?
Ismered Évát, elvégre te alkottad a nőt! Tudod, hogy meg fogja enni! Ha a licsit tiltod, azt falja be, ha a banánt, arra harap rá, ha az akácfakérget, akkor az kell neki. Ilyen. Ilyennek találtad ki. Jegyzem meg, Ádám ugyanez pepitában.
Ha már beengeded őket, miért nem hagyod rájuk, hogy mit kóstolnak meg? Bízhatnál az ízlésükben! Aztán ha valami nem oké, még mindig meg lehet velük beszélni. Persze, ha ezek után mégsem férnétek össze, akkor (és csak akkor) el lehet őket küldeni egy másik kertbe. te pedig kísérletezhetnél egy újabb álompárral. Úgy jogos volna. De ez a tiltott gyümölcs nonszensz... Így sosem működhet köztetek, és ezt te is tudod.
Remélem, nem veszed zokon soraimat, de kettőn áll a vásár - nem csak rajtuk, rajtad is.
Üdvözlettel:
Iksz
2011. április 1., péntek
Mit szólsz ahhoz, hogy hozzáér egy másik ember? Nem veszi el tőled, de neki jutnak az apró dolgok. A fantáziálás, a finom beleborzongás, bőre lassú közelítése, flört. Más lélegzik a füle mellé, más túr a hajába, más igazítja meg a szemüvegét, más mond neki félreérthetőeket, más jut eszébe napközben. Más kémiáját hangszereli. Egy másik nő, akivel nem versenyezhetsz, mert ő az új, te csak a biztos.
Mit tehetsz? Felemeled a hangod? Ugyan. Csak tagadná, és még inkább hajtaná a vére - talán nem is tudatosan. Megpróbálod újra elcsábítani? Fölösleges, szinte rezisztens rád éppen. Eltereled a figyelmét? Sok szerencsét!
Nem, nem nagyon tehetsz semmit. Állsz a sarkadon. Őrzöd magadat. Kivárod, nehogy neked kelljen a pofont adnod, mert mindkettőtöknek az fájna a legjobban.
Szinte mindig emlékszel az elsőkre. Teljesen másak, mint a többi, legyen szó az első berúgásról, az első orgazmusról, az első slukk cigiről, az első igazi csókról, az első repülésedről, amikor először vezettél autót, amikor először fürödtél a tengerben, amikor először szeretkeztél. Aztán jönnek a másodikak, harmadikak, századikak, és az idegpályákon egykor idegesen rohangáló elemek már gyakorlatilag rutinból teszik a dolgukat. Vodka-tonic, 69, arany malbi, francia, öveket becsatolni, jobbkéz-szabály, csíp a só, most legyél te fölül.
Régen te is egy első voltál, most egy megszokott. Pedig kívülről ma is épp ugyanolyan megnyerő vagy, az illatod is kurva jó, és a szemeid sem lettek kevésbé vonzóak. Csak hát olyan ez, mint egy spirál, ha oldalról nézed: átlós csíkok sorozata egymás alatt. Te vagy az valamelyik csík. Az egyik oldalon még fent, a másik széle felé már sokkal lejjebb, mígnem a csíkodnak vége, és alatta jön a következő.
Balról-jobbra, lefelé.
A Spirál azonban mégsem egymás alatti átlós csíkok oszlopa. Nem. Van egy harmadik dimenzió is, amit ha megtalálsz, megérted ezt a holdtöltét, amíg a túloldalon - innen nézve takarásban, balra haladva - nem látszódsz. Hogyha körbeérsz, a következő csík is mindig te leszel. Újra meg újra.
2010. december 30., csütörtök
Többféle csend létezik.
Van a pihenés csendje. Minden olyan perc, amikor alszunk, és nem álmodunk. Ha nem emlékszel az álmodra, az is csend. Ilyen mindig kell két nap közé a komfortunkhoz, ez a csend évente több százszor tölt fel észrevétlenül.
Vannak azok a nappali csendek is, amikor egyszerűen csak épp nem történik semmi. Vezetsz vagy metrón ülsz, egyedül vagy, közben hétköznapi gondolatok pörögnek, amíg meg nem érkezel az úti célodhoz, vagy bele nem futsz egy bosszantó piros hullámba vagy egy régi ismerősbe a buszon. Addig csak a motorzaj, illetve a BKV nyüzsgés csendje hallható.
Van az ünnepi csend. Ezt leginkább az jellemzi, hogy megállunk a fényeket figyelni. Csillagokat, izzókat, a kandallót. Szinte minden ember vonzódik a gyertyalánghoz. A tűz, az ősi ösztönök egyik megmaradt nyoma. Babonáz, egyszerre érzed magad erősnek és törékenynek.
Van az éjszakai csend. Az ő szavaira nagyon kell fülelni. Amikor alszik a világ (kinek alkonyat után, kinek pirkadat előtt jön el), és megérint az inspiráció szele. Az éleslátás csendje jó tanár, érdemes figyelni, ilyenkor nagyon okos lehet az ember. Sajnos túl sokszor forog el a szél, anélkül, hogy nyomot hagyna...
A legfélelmetesebb talán a megalázó csend. Kérdőjelek jönnek, tétovává tesz a tanácstalanság, egy újabb hámréteget von köréd, két félből áll az egy.
Hinni próbálsz, követed az időt, hogy elmúljon a dermesztő érzés. Amíg nincs miért hinned, a csend üvölt. Ezért hamarosan adsz magadnak valamit ellene. Mindig adsz.
2010. december 15., szerda
Mi a szart kell tennem? Több mint öt éve, hogy ezt a kérdést utoljára láttam. Azt hittem, megformáztam magam. Hogy többé nem kell a rendszerrel foglalkoznom, legfeljebb egy-egy új programot telepíteni, a régieket időnként korszerűsíteni. Úgy éreztem, készen állok a feladatokra, amik úgyis jönnek, szépen sorjában. Mindenféle témakör, család, barátok, nők, munka, ego, miegymás. Család 1000 ment, barátok 2000, ment, munka 1000, munka 2000, ego 2000, nők 1000… Mind-mind megoldottam, néha könnyebben, néha nehezebben sikerült. És akkor jött a nő 9000-ért, az egyik utolsó kérdés, és itt állok, teljesen tanácstalanul, egész egyszerűen nem tudom, most mi a teendő. Ő szótlan, segítséget nem kapok, körülöttem sötét csend. Pörögnek a fejemben a lehetőségek, de mind olyan erőtlen, hogy egyből elenyész. Szemem száraz, agyam néma, az idő áll vagy halad. Újra-újraindul a ventilátor, de néhány kósza fordulat után ismét egyhelyben szédeleg, és én értetlenül állapítom meg, hogy az ösztönöm ezúttal nincs velem.
Mégis, mit kellene tennem?
2010. október 12., kedd
Valami nincs rendben. Valamit nem tudok. Láthatóan semmi, és nyugodjak meg, de akkor is. Csak ismerem már. Csak tudom, hogy ez valami. Valami, amit nem tudok.
Ahogy kiszállsz az autóból, falevelek törnek ketté a talpad alatt. Lekésted a nyarat. Napfény ugyan még van, de már csak a házak tetejét éri hat órakor. Összehúzod a kabátod hajtókáját, elindulsz a bejárat felé. Még nem tudod, mi fogad bent, de elszánt vagy. Ez állt a búcsúlevélben. Óriási, fehérre festett tölgyfa ajtók, az épületen minden fehér. Benyitsz, nem nyikorog, huzat nem követ. Kabátod valamelyest felenged. A hallban vagy, egy óriási lépcső szemben, konyhát sejtesz jobbról, könyvtárszobát balról. Jobbra, majdnem mögötted a nappali. Nem szólít senki, de arra lépsz. A kétszemélyes kanapé jobboldalára ülsz, a faragott mennyezetet látva elismerően csettintesz magadban. Látod az ajtót, amin a szobába jöttél, és a konyháét is, nyitva áll. Fény csak itt világít – eddig észre sem vetted a gyertyákat a falon –, máshol megint szürkül. Vársz.
Különös dolog ez. Kizárólag én tehetek a valamijéből semmit, de kizárólag vele. És igaz ez ellenkezőleg is, semmiből valamit is csak ketten építhetünk. Nem hárman, nem egyedül.
2010. szeptember 2., csütörtök
Este volt, és te félálomban. Amikor a beszűrődő hangokat már elefántoknak véled. Nem gondoltad végig, amikor kikapcsoltad a telefonodat, egyből elalszol. Az elefántokat viszed magaddal, akik átváltoznak heggyé, barlanggá, szakállá, barátokká, épületekké, rengeteg új képpé. A mély álmokból nem ébreszt pontosan az agyad. Bekapcsolod, és látod, hogy a telefonod sem. 8:14. Átfut az agyadon, vajon hívott-e, már tárcsázod is, de késő, mielőtt kicsöng, még épp látod megérkezni a 20 nem fogadott hívásról az üzenetet. Egyből hallod a hangján, amitől féltél: hogy kibaszottul megijesztetted. Hát hogy lehettél ilyen hülye?! A túloldal persze nem kiabál veled, annál zaklatottabb, ideérződik, ahogy remeg. Próbálod szavakkal, próbálod azzal, hogy ott vagy a vonal másik végén, de megnyugodni még nem tud. Majd. Átjár a tehetetlenség, párál a szemed, kurvára magadhoz akarnád ölelni.
2010. augusztus 17., kedd
Mitől vonz valaki? Talán a vére az. A vércsoport megmondja, mit enne legszívesebben a szervezeted, függetlenül attól mire éhezik a szemed. Az éhség idomítható, az igazi vágy kódolva van. Vashiányra málna.
Talán az érintése az. Vagy az enyém. Egy sebhely egy derékon, öt ujj a tarkódon, két ajak az ágyékomon, testek a tükörben.
Talán ahogy néz. Akár látom, akár nem. Ha becsukod a szemed, ha olvasol, ha piacra mész, és a gyömbér, a zsálya visszanéz. A szemöldököm íve. Nem fair. Álmomban. És testeket a tükörben.
Talán a bőre az. Nekem mitikus. Felruháztam, miért? Illat, szín, felszín, bejárat, ütközéspont, inger, íz, elveszés, pára. Ha elsajátítod, ott minden őszinteséget ki lehet keresni. Egy idő után pedig lehet, hogy egy bőrünk van, mint az egyszerre menstruáló szobatársnők. Csak ennek éppen másmilyen a nyoma.
Talán a hangja? Igen, a füledben. A hártyák rezgése jeleket küldd az agyba, de a test összetett, és némely engedetlen idegpálya azokat a hullámokat belekeveri a véráramba, aztán megérint, rád néz, a bőrödre fúj és beszélni kezdek hozzád.
Talán nincs is vonzás? Kell lennie. Talán ne akard megfejteni.
2010. augusztus 4., szerda
Az alapanyagok már réges-rég megvannak, ott sorakoztak, mégsem akart összejönni, akárhogy is erőlködtél. Újra és újra nekifutsz, hiába. Aztán egyszer csak rájössz a titok nyitjára, és a fejedben szemvillanás alatt összeáll a recept. Most már nem kell kérdezned. Elkezded gyorsan - kopog a szemed -, bazsalikom, eső, poggyász, szőnyeg, eper, ...
Elég megmutatnod, amikor kész.
2010. július 26., hétfő
Busz voltam, aminek elromlott a fékje.
Üvöltő zene, táncoló emberek, kavargó indulatok, az érzelmi csomók, amik ki akarnak fakadni, az üzenet a messziből, aztán ahogy sírok.
Vállalhatatlan szabadesés, elveszett kontroll – talán jobb is, hogy nem emlékszem. De ez így nem jó, így nem vihetek magammal utast, még az idegenvezetőt sem (valami továbbképzésen van).
Amikor megálltam a völgyben, és sértetlenül (?) kiszálltam, egy darabig csak ültem a fűben. Két gondolat: szerencsém volt és hülye voltam. Szóval hogyan ne legyek az, hogyan ne történjen meg újra? Nem fogadalmat akartam, csak érteni magamat, látni, hogyan is kell megszerelni, ami szar.
Kullognom kell, és utálom. Ezért is álmodtam ma rosszat, ezért is vagyok ébren és komor. Úgyhogy ami nincs a helyén, azt most kihúzom magamból, hogy kihúzhassam magam.
A völgyből. Világot látni. Szebbet.
/The Chemical Brothers - Out of Control/
2010. július 7., szerda
Vagy te, vagyok én, és van a világ, ami felborul.
Benned?
2010. július 1., csütörtök
Van olyan, aki ismeri a történetedet? Úgy az egészet, a részletekkel, a hibákkal, a szélsőségekkel. A teljes igazságot az összes hazugságoddal. Aki rajtad kívül láthat és érthet mindent veled kapcsolatban, akinek az ujjai beleérnek a folyó vizedbe, és érzi köztük az áramlatodat?
Nincs. Te vagy az egyetlen, ez a te krónikád. Nem fog benne tinta, üresen pereg, csak a nyitott oldalakat látod, azokat is csak, ha figyelsz. Szamárfüleket nem hajthatsz, vissza nem lapozhatsz, emlékezned kell. Olvasnod és - tettek formájában - írnod egyszerre, anélkül, hogy tudnád, hol fogy el a papír, hol fárad el a csuklód, mikor dőlnek össze a betűk, amik valamitől kiegyenesednek. Vagy nem.
Mindig megteheted, hogy hazudsz. De inkább ne. Azok a jelek végül folyton kilógnak, bármilyen jó vagy. Mások gondolatait megkóstolhatod, de a receptet ne kérd el. Akinek kell a tollnyoma, azé úgyis megjelenik a vékony sárgásfehéreken. Ne erőlködj, de írj, máshogy nem érhetnek össze a szavak. Amikor nyűgnek érzed, se áltasd magad, a hektikusság nem a jellemed készen kapott része, csak ürügy a belső harmóniád ellen. Minél idegenebb életet pergetsz, annál jobban porladnak a lapok.
2010. június 9., szerda
Férfi és nő egy elegy. Megismerkednek, lobbannak, akármikor, aztán a kémia fizikát szül, a falakból a köveket áthordják az alaphoz, lesz, ami lesz. Belevágunk, mert eredendően hiszünk. Fontosabb ez, mint maga a két íz-vér test, lyukakkal, lehelettel, bőrrel, a farkammal, a melleiddel, a száddal, akárminkkel, mert ezek mind szart sem érnek a mögötte lévő ösztön nélkül. Sokan akarnak, sokan görcsölnek, próbálnak, törekszenek, túlkormányoznak.
Tudom, mondták már sokszor, sokan, én is legalább elégszer, nem érdekel, mondom újra: az egésze, a része, az illata, a szaga, a lábfeje, a visszaverődésem, a kilengő függvényrajz, amit leírunk, az ő hatása és az én vetületem. Az anyag, a mozdulat, a párlat. Letépem a félelmeidet, kurva jól megleszel te a gyerekszoba rafinált kis sarkai nélkül is, amikkel még mindig mégis...
Pedig ahogy hullámozni tud – most mindegy, hogy alattam vagy fölöttem (nem, nem csak ez a kettő van, oldalról, alulról, a hátára, egy lábon, a falnak vagy az ablakbak, térden, a kanapé ívét követve, helikopter, hatvankilenc, olvass több Káma Szútrát, nézz több pornót, és ne csak egyedül!)
Már nem soká. Rájövök, mivel verhetem fejbe. Szögét a húsomba, haját a számba, combját a nyakamba és hatolok belé, mint hernyó a bábjába, mielőtt inkarnálódik.
...
Fekszem az ágyon, hanyatt, égő bőrrel, és azok a képkockák peregnek előttem, amiken fölöttem liheg, rám borul, sokszorozza, amit érez, ami tolódik belé, amitől nedves a lelke.
Ne tévedjen senki, én most nem a szexről írtam.
2010. június 2., szerda
Itt ülök mióta, írnék, de nem megy (nem jön). Nincs indulatom, nincs érzésem. Nincs fájdalom, csak a helye maradt, még rosszabb. Az üresség nyirkos tükröződése a szememben.
Mindannyian irányítást akarunk. Nem csak magunk, de minden felett, amivel kapcsolatban állunk. Idővel megtanuljuk, meddig egészséges a kontroll, mit nem léphetünk át. Viszont akárhogy is, ha leesünk a minimum alá, akkor sincs kegyelem. Egyszer csak megdöbbennek az orrlyukaid, szétszalad az önbecsülésed, elférsz a körmödben. Mindentől fényévnyire kerülsz.
Húzd meg, ereszd meg. Húznám, de a vége üres, ereszteném, de rá sincs kötve.
tt ülök mióta, írnék, de nem megy (nem jön). Nincs indulatom, nincs érzésem. Nincs fájdalom, csak a helye maradt, még rosszabb. Az üresség nyirkos tükröződése a szememben.
Mindannyian irányítást akarunk. Nem csak magunk, de minden felett, amivel kapcsolatban állunk. Idővel megtanuljuk, meddig egészséges a kontroll, mit nem léphetünk át. Viszont akárhogy is, ha leesünk a minimum alá, akkor sincs kegyelem. Egyszer csak megdöbbennek az orrlyukaid, szétszalad az önbecsülésed, elférsz a körmödben. Mindentől fényévnyire kerülsz.
Húzd meg, ereszd meg. Húznám, de a vége üres, ereszteném, de rá sincs kötve.
2010. május 28., péntek
Már sírni sem tudok, lassan semmim sem marad. Olyan, mint amikor a vizsgán sorozatban teszik fel a mentőkérdéseket, és érzed, ahogy száll ki belőled minden, ami addig összetartott. Pedig akarod, rohadtul akarod és értenéd is, de ez nem a te napod. Így vagyok.
Nemrég még bizsergő vég- és beltagjaim most négy lábon fekve, lelapult füllel bámulnak kifelé az ablakon. A halánték már nem izzad, az alhas nem úgy ver félre. Azt hittem, kemény volt törvényen kívül egymásba igyekezni, hát most keményebb lenyelni a rendszerváltozással járó elfelejtettséget. Nem is a háttér zavar, ahova kerültem, hanem a felém fordított hát, ami nem kacér.
Addig vártam az elhatározását, amíg én folytam szét magam körül. Most vettem észre a gőzös kocsonyát, még csak nem is párolog, csupán kölcsönösen romlik az aszfalttal. Már sírni sem, nevettetni sem. Talán ideje bebábozódni.
2010. április 14., szerda
Elkezdtem. Villányi kékfrankosból van a mankóm - de bízom benne, ez már csak azért kell, hogy tudjam mire fogni, amiért bizsereg. Naiv vagyok, bátor, és a nagy, leplezett félelmem közepette azt hiszem, hiszek. Muszáj volt elkezdenem.
